- Külön öröm számomra, hogy egy olyan fesztiválon léphetek fel, amelyiknek szereplője lesz Tokody Ilona művésznő is. Ő ugyanis folyamatosan figyelemmel kíséri a pályafutásomat, ellátogat az előadásaimra, közben mindig jegyzetel, leírja azt, amit lát. Azt hiszem, talán tőle tanultam a legtöbbet szakmailag, annak ellenére, hogy ő nem balerina, hanem operaénekesnő.
- Ezek szerint az előadások után megbeszélik, mit lehetett volna másképpen csinálni?
- Azokat a művészi trükköket osztja meg velem, amelyek függetlenek a tánctechnikától, olyanokat, ami az előadóművésznek szól, aki a színpadon játszik: például, hogy milyen legyen a tekintetem, milyen egyéniséget hozzak ki magamból, hol legyek líraibb; maximálisan építőek a szavai. Nekem ez óriási megtiszteltetés, hogy Ilonát érdekli a sorsom, s hogy segíteni akar nekem.
- Ezen az estén Vásáry Tamás zongoraművész, a férje fogja kísérni zongorán. Milyen vele együttdolgozni?
- Fantasztikus érzés, az ő lénye, zene iránti szeretete nagyon inspiráló számomra. Miközben zongorázik, olyan mélységekig jut el a lelkemben, amiről nem is tudtam, hogy bennem létezik. Sokszor csodálkozom: Hát ez is én lennék?!
- Mit jelent önnek a tánc, a mozgás?
- Majdnem mindent, ez az életem! Gyerekkoromtól fogva táncolok, és el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Hogy mit ad nekem a tánc? Egy magasabb rendű szellemiséget, ami az embert boldoggá teszi és építi. A zene, a kultúra, az esztétikum, szépség, ez mind építő jellegű, s ha ezekben ki tudok teljesedni, harmóniát árasztok a környezetemben azáltal, hogy nekem örömet ad, amit csinálok.
- Tánc közben észreveszi, ha fizikailag elfárad?
- Előfordul, hogy a cipő véresre töri a lábamat, vagy meghúzódik valamelyik izmom, de nem érzem, mert a tánc alatt boldogan röpködök!
]]>A művészházaspár színpadra vitte már a szerelmi álmokat, darabjaikkal Anna Pavlováról és Isten arcairól is meséltek, s különleges produkciójuk még Kínában is hatalmas sikert aratott. Pedig sosem tervezték, hogy együtt szerepelnek. Közös estjeiket, amelyen Tunyogi Henriett táncát Vásáry Tamás zongorajátéka kíséri, egy harmadik művészeti ágnak, a képzőművészetnek köszönhetik. Első alkalommal ugyanis festő barátjuk kérte fel őket arra, hogy kiállításának megnyitóján lépjenek színpadra. Azóta évről évre készülnek az új darabok. Tunyogi Henriett által szerette meg Vásáry Tamás a klasszikus balettet és Henriettnek, Tamás által nyílt meg a zongora irodalom kimeríthetetlen kincsestára.
]]>Tunyogi Henriett táncművész, koreográfus Kékesi Mária és Dózsa Imre tanítványaként 1994-ben szerzett diplomát a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Tíz évig volt tagja a Magyar Nemzeti Balettnek, aztán külföldön próbált szerencsét. Sikerrel: évek óta kétlaki életet él, London és Budapest között ingázik. Tanult a washingtoni Kirov Akadémián, dolgozott a Lipcsei Operaházban, ahol Uwe Scholz darabjaiban táncolt. Fellépett többek között Rómában, Mexikóban, Bécsben, Spanyolországban, Pekingben, Delhiben. Legutóbbi, Camille Claudelről szóló önálló estje miatt töltött hosszabb időt itthon. A művésszel a darab kapcsán beszélgettünk.
Makrai Sonja
Nemrég mutatta be a budapesti Francia Intézetben Camille Claudel szobrászművész életéről szóló önálló estjét, a Lángoló márványt. Miért akart Rodin szerelmének tragikus életéről darabot készíteni?
– Camille Claudellel nyolc éve találkoztam szembe. Egy kanadai koreográfus meglátott és azt mondta én vagyok Camille. Elültette a fülemben a bogarat, de sokáig csak hordoztam magamban az ő történetét. A londoni művészbarátaim unszolására döntöttem végül amellett, hogy vigyem színre az életét, egyedül. Vásáry Tamás, a férjem írt egy verset Camille-ról, ez lett a darab esszenciája.
– Mi vonzotta ehhez a nőhöz?
– Nagyon nehéz sorsa volt: senki nem segítette. Egy olyan korban próbált nőként művész lenni, ahol ez szinte bűnnek számított. Camille szobrai – amelyeket mindig egyedül készített el, nem úgy, mint Rodin, akinek munkáit általában segítői fejezték be – megfoghatatlanok, végtelenül személyesek. Zseni volt, rejtélyes nő, aki a meg nem értettség és Rodin áldozatává vált. Családja kitagadta, anyja elmegyógyintézetbe záratta. Az őrültek háza sötétségében, elevenen halottként élte le élete nagy részét.
– A Lángoló márványban Rodin nincs jelen, csak Camille szemén keresztül látja a néző.
– Camille rögeszméje volt Rodin. Képzeletében sokkal erősebben létezett, mint a valóságban. Igazabb volt számára az elképzelt férfi, mint az hús-vér ember. Nagyon rövid időt éltek együtt, Rodin kihasználta a szerelmét, lelkét. Ez lett a nő veszte.
– Hol lehet látni még az előadást?
– Szeretném itthon játszani, de egyelőre, még nem látom a lehetőségeket. Londonban és Franciaországban már vannak felkérések, de az edinburgh-i fesztiválon is lehet, hogy bemutatjuk.
– Tíz évig volt tagja a Magyar Nemzeti Balettnek, aztán külföldön próbálta ki magát. Elégedetlen volt az itthoni lehetőségekkel?
– A legrövidebb, legkegyetlenebb művészpálya a miénk. Kockáztatni akartam: elhagyni valamit, amit kívül-belül ismerek. Meg akartam tudni mennyire találom meg magam egy ismeretlen világban, ahol nincsenek kapaszkodók, csak magamra vagyok utalva. Vágytam arra, hogy más táncosokkal, más koreográfusokkal dolgozzam. Bizalmat szavaztam az életnek és az intuícióimra hallgattam. Szeretem, ha az élet feladatok elé állít, meg akarok felelni a kihívásoknak, mert ezek mindig megmutatják, hol tartok épp az életemben.
– Jelenleg szabadúszó. Londonban balettmesterként dolgozik több társulatnál, neves koreográfusok pedig szólódarabokat készítenek önnek.
- Szerencsés vagyok: dolgozhattam Viviana Durante-val, vagy épp Balanchine utolsó szólista balerinájával, Antonia Franceschivel. Nagy találkozások ezek: kiváltság ilyen neves művészekkel együtt alkotni. Rajtuk keresztül pedig rengeteget tanulok magamról is.
– Férjével, Vásáry Tamás zongoraművésszel visszatérő vendégek a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Mi inspirálta önöket arra, hogy közösen lépjenek színpadra?
– Hartung Sándor festőművészt évekkel ezelőtt inspiráltam Éva arcának megfestésére. Aztán 2003-ban, római kiállítás-megnyitóján – mikor Tamás már a férjem volt – felvetette mi lenne, ha az est részeként Tamás zongorázna, én pedig táncolnék. Nagy sikere volt, aztán egyik felkérés hozta a másikat. Így talált ránk Zimányi Zsófia, a Budapesti Tavaszi Fesztivál akkori igazgatója, aki meghívott minket, azóta minden évben fellépünk ott is. Márciusban Liszt Mephisto-keringővel fogunk fellépni: a koreográfiát Renato Paroni készíti majd, akivel, számos alkalommal dolgoztam együtt.
]]>– Úgy tudom, néhány évvel ezelőtt egy különleges díjat kapott!
– Igen, a gyógynövények hercegnőjévé választottak, azaz a „Miss Herbal Princess of UK” elismerést kaptam. Egy kínai orvoslással foglalkozó cég hirdette meg a versenyt, ahol a szépség és a nőiesség megmutatása volt a feladat. Előadtam egy táncot, s arról beszéltem nekik, hogy az igazi szépség belül van: ahogyan beszélsz, ahogy gondolkodsz. Azt is kifejtettem, hogy a fizikai egészség mellett mennyire fontos a lelki egészség, ami azt jelenti, hogy az érzéseinknek, gondolatainknak és cselekedeteinknek, harmóniában kell lennie egymással. Az első díj mellé nyertem egy sanghaji luxus utat is.
– Milyen ételeket kóstolt ezen a távol-keleti úton?
– Ebből a szempontból nagyon bátor vagyok, így szinte mindent megkóstoltam, amit feltálaltak: sokféle zöldséget ettem, nagyon különleges fűszerekkel. Valójában az tetszett a legjobban, hogy egy étkezésen belül mind a négy alap ízt megtaláltam, én egyébként a legjobban az édes-csípőset szeretem. Korábban jártam már Kínában, s meglepett, hogy ott mennyivel ízletesebb a kínai étel, mint Európában. A legjobban a damplingokat szeretem, ez egy tésztaszerűség, amit zöldséggel, hússal, vagy rákkal töltenek meg. Indiában három hónapot töltöttem el egy olyan helyen, ahol se kenyér, se hús, se tészta, se sajt, se édesség nem volt, csak zöldség és pitakenyér. Az elején egy kicsit szenvedtem ettől, aztán úgy megszoktam, hogy utána egy évig vegetáriánus lettem, olyannyira, hogy sajtot és kefirt azóta sem eszem. Nagyon szeretem az olasz és a spanyol konyhát is, utóbbiból főleg a paellát. Egyszer jártam Havannában, ott a kedvenc ételem a sült plantain-t volt, ami nagyon hasonlít a banánhoz.
– Idehaza milyen ételeket fogyaszt?
– Nagyon szerencsés alkatom van, mert bármit ehetek, nem hízom el. Imádom a különféle főzelékeket tükörtojással vagy rántott hússal, viszont mindent kenyérrel eszem, még a tésztákat is! Magyaros ételeket viszonylag ritkán eszem, leginkább akkor, ha elmegyünk egy étterembe vacsorázni, vagy ha külföldi vendégeket fogadunk otthon.
– Milyen ízekre emlékszik vissza a gyerekkorából?
– Az biztos, hogy nem voltam válogatós, bármit elém tettek, mindent megettem. Édesanyám nagyon ízletesen főzött, általában húslevest és rántott húst ettünk, de sütött zserbót és fánkot is. Sokszor segítettem neki a konyhában, például tésztát gyúrni, amibe mindig „belecsíptem”, mert imádtam a nyers tészta ízét.
– Mikor vett a kezébe először fakanalat?
– Tízévesen kollégiumba kerültem, ott főztek ránk, ráadásul a menzai szilvás gombóc, a tejbegríz és a rizskoch ribizli lekvárral leöntve mennyei volt! Amikor harmadikos gimnazista lettem, kiköltöztem a kollégiumból, s attól kezdve a magam életét éltem. Eleinte fogalmam sem volt, hogy mi micsoda, voltak kihívásaim. Például a szakácskönyvben azt írták, hogy készítsen egy rántást, de nem írták le, hogyan kell megcsinálni. Először egyébként a paprikás krumplival próbálkoztam, ami sűrű és ízetlen lett, de közben rájöttem, hogy egy kis kolbászt nem ártana beletenni… Mostanában „kétlaki” életet élek Londonban és Budapesten, így nincs sok időm a főzésre; nem járok piacra, hanem mindig abból készítek valamit, ami éppen otthon van. Tamás, a férjem sokszor kéri, hogy főzzem meg újra, amit legutóbb készítettem neki, de nem tudom, mert már arra sem emlékszem, hogy mit tettem bele. Abból variálok, ami éppen van otthon. Egyébként nagyon szeretem az erdélyi juhtúrós sztrapacskát, de azt az ír krumplipürét is, amibe káposztát főznek bele, és halat vagy kolbászt kínálnak mellé.
– Hogyan kapcsolódik össze a bor és a gasztronómia az életében?
– A gasztronómia számomra kalandozást jelent a népek kultúrájában, mert nem csak az az érdekes, hogy mit esznek, hanem hogyan terítenek meg, miről beszélgetnek az asztalnál. Néhányszor már kóstoltam bort, főleg a fogadásokon, de azt hiszem, van mit pótolnom ezen a területen. Tamás egy időben imádta a vörösbort, lehet, hogy egyszer én is beleszeretek majd ebbe a különleges világba.
– Karácsonykor mi kerül az asztalra?
– Az ünnepeket általában a svájci Locarno-ban töltjük, ilyenkor együtt bevásárolunk, s utána közösen főzünk: én halat készítek, Tamás pedig gyümölcsös tejberizst, ami az ő specialitása. Egyébként az ő egyik nagy kedvence a harcsapaprikás túrós csuszával.
– Mi volt élete legkönnyebb és legnehezebb pillanata?
– A legkönnyebb az volt, amikor a férjem megkérte a kezemet, két nap ismeretség után, és én igent mondtam! A nehéz pillanatokat úgy élem meg, hogy megkeresem bennük a tanulságot, a pozitívat nézem benne, s aztán azt őrzöm meg az emlékezetemben.
– Mi az, ami nap, mint nap örömet szerez, s mi az, ami bánatot okoz?
– Örülök, ha az emberek mosolyognak, s ha nem, akkor próbálom őket mosolyra fakasztani, mert szeretem, ha boldogok körülöttem. Az viszont elszomorít, amikor látom, hogy saját maguknak ártanak a gyengeségükkel, butaságukkal, és nem tudok segíteni nekik.
– Milyen elvek szerint éli az életét?
– Szembenézni a lehetetlennel félelem nélkül, mert aki mer, az minden segítséget megkap, hogy elérje a célját. Türelem, kitartás, a dolgok beérnek. És persze humor, mert anélkül az élet mit sem ér.
– Milyen álmokat dédelget a szívében?
– Azt szeretném, hogy az emberek majd jó érzéssel emlékezzenek rám, úgy, hogy adtam nekik valamit, számíthattak rám, megbízhattak bennem. Szeretném, ha az egész életem például szolgálna mások számára. De ami mindennél fontosabb, hogy életünk végéig megmaradjunk emberségesnek, együttérzőnek.
„Az élet értéke, nem az eltelt idő hosszúságától függ, hanem annak minőségi tartalmától. A felejthetetlen, mélyen átélt, el nem vehető élmények, egyedülálló emberi kapcsolatok teszik értékessé azt a misztériumot és csodát, ami a földi létünk.”]]>